2: Médiumlesre fel!
Közelebb érve valóban egy félig leomlott véltem felfedezni a düledező falak között. Az egész feketés köekből volt kirakva, bár már megtelepedett rajta a moha. Valószínűleg gótikus stílusban épülhetett, a csúcsos ívek és a magas falak legalább is erre engedtek következtetni. Magasabb is lehetett, mint amilyennek akkor láttuk, mert a tetejét egykor alkotó kövek most mellette hevertek. Nem is beszélve a kisebb mocsárról, ami körülötte kialakult; bizonyára süllyedt is az évek során...
Odabent egy régi lépcsőn kaptattunk felfelé, melynek itt-ott hiányoztak a fokai. Kőből volt az is, ugyanolyan mohatengerrel, mint a falak.
Akita a torony legtetejébe vitt, ahol kikönyökölt egy ablakon, melyhez már nem tartozott tető. Én a mellette lévő ablakhoz léptem és azon át kezdtem kifelé kémlelni.
Fentről az egész temetőt beláttuk, minden kamit és sírt benne. De a temető körüli rohanó életre is ráláttunk; hídra és az alatta futó vasútra egyaránt. Majdnem olyan magasan álltunk, mint a közelben lévő fa teteje. Meg kell hagyni, baromi jól nézett ki.
-Na, mit szólsz hozzá?-kérdezte Akita, miközben állát a kezeire támasztva kikönyökölt az ablakpárkány maradványaira.
-Elképesztő-hajoltam ki én is. Minden pici bogárnak tűn a magasból.
-Ide szoktam kijönni, ha unatkozom.
-Tényleg, Akita...-jutott eszembe hirtelen pár kérdés.
-Mondd-fordította felém Akita a fejét.
-Ha egy kami újra élő lesz-tegyük fel, a saját testében-mi lesz a sírjával? És a család nem fogja furcsállni, hogy visszatért a halottjuk?
-A sír eltűnik, ahogy a család minden emléke is arról, hogy valaha is meghalt a szóban forgó személy. Valamint ő maga sem fog emlékezni a kami létre. Ami azért elég kár, mert kétszer nem lehetsz kami, csak nagyon kivételes esetben.
Akita most határozottan vidámabban válaszolt, mint nemrég. Ennek kifejezetten örültem, mert elég nyomasztó volt a hangulat legutóbb.
-És miért nem minden élő lát minket?
-Hogy miért, azt nem tudom. De azok, akik látják a kamikat, ritkák. Őket msodik médiumoknak hívjuk. Az első médium maga az élő test, amely kapcsolatot teremt a kami és az anyagi világ között. Amikor a kami elveszti az első médiumát, azaz meghal a teste; már csak egy második médium hozhatja vissza az életbe, aki élőként kapcsolatba tud lépni a kamikkal. Az a Ryuu nevű gyerek, aki beléd rohant, egy ilyen második médium volt. De még túl fiatal ahhoz, hogy visszavigye akármelyikőnket.
-Akkor ezek szerint ilyen második médiumokat kell "levadásznunk" ahhoz, hogy visszajussunk, ugye?
-Ahogy mondod-fordult Akita ismét a temető felé.
-Akkor mire várunk még?-pattantam fel hirtelen-Irány a nagyvilág, kezdődjön a médiumles!
-Médiumles?-ismételte hitetlenkedve Akita-Komolyan ki akarsz menni?
Akita visszahúzódott az ablakból, és codálkozva nézett felém. Én a lépcső tetején állva vártam, hogy végre megmozduljon, és indulhassunk. Azonban ehelyett Akita hátrébb lépett, és megrázta a fejét.
-Mi a baj, Akita?-újra felléptem a padlóra, és közelebb mentem új barátnőmhöz.
-Nem mehetünk ki...-bökte ki félve.
-Miért nem? Mondd már el!-léptem még egyet felé.
-Ha kimész, egy évig biztosan nem jöhetsz vissza. Mi lesz, ha időközben találunk valakit egyikőnknek? Nem irányíthatod az érzéseidet, sose tudhatod, mikor válsz élővé újra...És ha odakint egyedül kellene lennem egy éven át...Nem bírnám ki...-a gondolattól leroskadt, és hátát a falnak döntve, felhúzott térdekkel összekuporodott. Én odasétáltam hozzá, és leültem mellé.
-Hogy érted azt, hogy egy évig nem jöhetünk vissza?
-Az a legenda kering itt, hogy ha egy kami elhagyja a sírját övező temetőt, az egy éven át kitaszítja, és nem jöhet vissza.
Egy pillanatig csendben maradtunk. Elgondolkoztam azon, amit mondott. Aztán meg akartam szólalni, de ő megelőzött.
-Nem tudnám elviselni, ha még egy barátom itt hagyna...
-Hogyhogy "még egy"?-lepődtem meg.
Akita még jobban összehúzta magát, de egy szót sem szólt.
-Ha nem akarsz róla beszélni...
-Egy éve történt-szakított félbe-, hogy megismertem Kirunát... Vele is az első napján találkoztam. Akkor én már két éve kami voltam. Ő is ki akart menni...de ő ki is ment...és azóta vissza se jött. Ő skizofrém lett egy névrokonával... akivel a szomszédos városban találkozott. Már rég elfelejtett..
Erre nem igazán tudtam mit mondani...Hirtelen már nem is tűnt olyan jó ötletnek, hogy kimenjek.
-Érted már?! Ha te is itt hagysz, akkor...nem halhatok bele a magányba...de valami hasonló...Nem mehetsz el... Tudom...tudom, hogy csak egy napja alig ismerlek, de... Én már barátként gondolok rád.
-A kamik tudnak sírni?-kérdeztem egy kis szünet után.
-Hogyne tudnának?
-Hogyhogy nem lettél még élő? Hiszen...ahogy nézem, nagyon is fáj, hogy Kiruna elment...
-Igen, de...az élő Kiruna miatt nem sírnék. Csak a kami Kiruna hiányzik...élőként szörnyű dolgokat hallok róla.
"Komplikált eset...-morfondíroztam-Nem hagyhatom itt, de élni akarok...és nem kamiként..."
-Gyere ide te buta-mondtam, és magamhoz öleltem-Sose lennék skizofrém. És ha még élővé is válnék, biztosan nem felejtenélek el. És segítenék neked is visszaönni az életbe.
-Komolyan?-csak addig emelte fel a fejét, hogy a szemei kilátszanak a karjai közül.
-Persze-elmosolyodtam, és megint hátba vágtam-Na gyerünk, tápászkodj fel! Beesteledik lassan.
Felhúztam a földről, majd elindultam lefelé a lépcsőn. Miközben lassan a temető kapuja felé sétáltunk, oly sok más dolog között szóba került a halálunk.
-Te hogy haltál meg?-kérdeztem Akitát.
-Autóbalesetben. Egy részeg kamionos letaszított minek az útról. Én ültem a lehető legrosszabb helyen, és csak én haltam meg. De az már négy éve volt...És te? Te hogyan haltál meg?
-Hogyan...-egy pillanatra elcsuklott a hangom, ahogy felidéztem az emléket. Azonban nem éreztem olyan nag szomorúságot. "Lehet, hogy ezt jelenti kaminak lenni?"-Amikor meghaltam, akkor is éppen valaki mást védtem...rossz szokás, hogy másokat védek magam helyett, és lám... ez okozta a vesztem.
A szokásos lovaglólecére vártam a pálya előtt a lovammal, Naito-val. Az egyik szülő mellettem veszekedett a lányával, amiért az lovagolni járt, de túl drága lett. Hirtelen rákiabált a lányára...és a lánynál lévő ló megugrott...kiügetett az útra, de pont jött egy teherautó...Én gyorsan odarohantam, és arrébb toltam a lovat, de...a teherautó nem tudott időben lefékezni, és elcsapott. Túléltem volna, ha nem pont a kereke állt volna meg a hátamon...Naito jött oda egyedül, és lerugdosta rólam az utánfutót...de elkésett...az utolsó, amire emlékszem, hogy Naito lehajol, az arcomba szuszog, aztán felnyerít...
Akita elhallgatott. Mindkettőnk halálát valaki más okozta, figyelmetlenség áldozatai lettünk. Így hát két okunk is volt a kami létre. Túl fiatalon, nem természetes halállal haltunk meg.Mindketten ezen gondolkoztunk, amíg odaértünk a temető kapujához. A kapu még nyitva állt, de nem sok volt hátra zárásig. Egymásra néztünk. Szavak nélkül is tudtuk, hogy fontos döntés előtt álltunk. Bár a legendák gyakran csak legendák, attól még nem kerülhettük el, hogy egyikőnk előbb válhat élővé...
-Menjünk?-kérdeztem, és felé nyújtottam a kezem.
Akita bólintott, megragadta a kezemet, és egyszerre léptünk ki a temető kapuján.
Ha tudtunk volna, biztos nagyot sóhajtottunk volna a megkönnyebbüléstől. Akita visszanézett, és intett pár kisgyereknek, akik kíváncsian figyeltek minket egy fa mögül. A gyerekek visszaintegettek, aztán mentek is tovább játszani. A kapu pedig lassan, nyikorogva bezárult mögöttünk.
-Négy év alatt igencsak megszerettem ezt a helyet...Olyan ez, mint az otthonom...
Megértően bólintottam egyet, majd elkezdtem Akitát az istálló felé vezetni, ahol Naito élt. Út közben szellemsztorik jutottak eszembe, amikkel anno ijesztgettek, most meg én lettem a gonosz, félelmetes szellem, aki éjjelenként kísérteni jár...
-Akita...
-Hm?
-Miért van az, hogy egyes emberek csak az árnyékunkat látják, vagy csak hallanak minket, de nem látnak?
-Hogy miért, azt ismételten nem tudom. De egyes emberek csak félig tekinthetők második méduimnak. Kapcsolatba tud velünk lépni, de nem teljes erősséggel. Ők csak akkor jók nekünk, ha meg tudjuk értetni magunkat velük.
-Ha csak látnak, akkor nem lesz nehéz-mosolyodtam el-Feltéve persze, hogy tudnak olvasni.
Akita megdöntötte a fejét, és hihetetlenül értelmes ábrázattal kinyögte:
-He?
Hosszú barna haja az arca elé hullott, szinte az egészet eltakarva, de attól még kivehetők voltak zöld szemei, melyek értetlenséggel telve pislogtak rám.
Elővettem egy ceruzát és a jegyzetfüzetet, ami mindig-így halálom pillanatában is- nálam volt.
"Látod, ilyen egyszerű :D"-írtam fel a papírra.
-Minek hordtál magadnak ceruzát meg jegyzetfüzetet?-lepődött meg Akita.
-Művész voltam....illetve vagyok. Egy művésznek pedig ez alapfelszerelés. Nem engedhetem, hogy elszálljon az ihletem, ha rámjön az írhatnék.
Akita a homlokára csapott, de nem állt meg.
-Most miért?
Igazából élveztem, ha valakit lefáraszthatok; és örültem annak is, hogy nem voltam egyedül.
-Megérkeztünk-szólaltam meg egy istálló elé érve. A lovak már a boxaikban pihentek.
-Ez lenne az az út, ahol elütöttek?-sétált az út mellé Akita. Én is odaléptem mellé, bólintottam, majd kicsit arrébb kezdtem el vizsgálódni az úttesten. Meg is találtam, amit kerestem.
-Pontosan itt feküdtem...-húzta végig az ujjaim az odaszáradt véremen. Nem volt nagy szám, csak egy kicsi tócsácska maradványai. Ennyi maradt élő mivoltomból, és a következő esővel ez is eltűnik majd...
Akita mellém guggolt, és a hátamra tette a kezét. Rám mosolygott, aztán mindketten felálltunk, és az istállóhoz mentünk.
Csendben benyitottam, és halkan végigosontam a folyosón, egészen a nyeregkamráig. Kihoztam Naito kötőfékét, majd a boxához siettem.
-Szia szívem-nyitottam ki a box ajtaját-Cssss....maradj most csendben kicsim, jó?
Feltettem rá a kötőféket, és kivittem az istálló elé. Akita elismerően bólogatott, amikor meglátta.
-Szép, bár én nem értek a lovakhoz...
-Sose baj, azért csak pattanj fel, és kapaszkodj erősen!-meg sem várva a válaszát felhúztam magam mögé, és beugratta, Naitot előbb ügetésbe, majd vágtába.
Akita először kétségbeesetten kapaszkodott belém, de aztán egyre jobban ellazult, és átadta magát Naito kényelmes vágtájának.
Jómagam már hiányoltam ezt az érzést, bár kamiként ez sem volt annyira erőteljes, mint élőként. A sebesség, az arcomat simogató szél, Naito patáinak ütemes dobogása...Mind csak árnyékai voltak ahhoz képest, amilyen érzéseket korábban megindítottak bennem. Pedig ez az éjjel különösen szép alkalom volt a lovagláshoz. A telihold bevilágította a mezőt, melyen átsuhantunk. Szél hajlítgatta a fűszálakat, éjjeli lepkék repkedtek, valahol a távolban mintha bagoly huhogott volna. Egy róka futott át előttünk, mi pedig versenyre keltünk az éj csendjével játszadozó szellővel...
Visszafelé lépésben haladtunk egy erdőben. Néha lehajoltunk egy-egy lehajló ág elől, máskor kidőlt fákon ugrottunk át. Valahol az út felénél Akita megszólalt.
-Ha fiú lennél, már tutira beléd szerettem volna...
"Neee, megint?! Miért akar minden lány fiút csinálni belőlem?! Miééééért???!!!!!-gondolataimban az univerziumból is kihallatszó "Miért?!"-et kiáltottam, de Akitának csak ennyit mondtam:
-Ugye nem vagy biszexuális?
Akita hangosan felnevetett, és az istállóig abba sem tudta hagyni a nevetést.
-Miért lennék az?-kérdezte Akita könnyeit törölgetve.
-Csak biztosra akartam menni, hogy nem mászol-e rám titokban...
-Hülye...
-Sose tagadtam, hogy az vagyok-mosolyogtam.
Miután elköszöntem Naito-tól, és visszazártam az istállót, elindultunk Akitával a nagyvilágba, második médiumot keresni.
