Mindörökké 16
Prológus
-Gyerekek! Gyerekek, ne rohangáljatok! Mindjárt kezdődik...
Még a szél is feltámadt. Nem is szél, sokkal inkább nevezhető szellőnek, vagy fuvallatnak. Óvatosan siklott át közöttünk, megcirógatva a virágok szirmait, s megzörgetve a fák zöldellő leveleit. Kíséretképp madárdal érkezett, a távolból felhőket sodort a hátán. Az épület mellettmagasodó öreg akác fel-felsóhajtott, ahogy a menet lassan elvonult alatta. Árnyékában ismét bánat, és keserűség járt, a békével karöltve. Egy percre még a madarak is elhallgattak, ahogy mi is csendben maradtunk egy kicsit. Megérkeztek a fellegek, és az eső szomorú zongorajátékba kezdett a fák levelein. A kövek visszhangozták a csodás dallamot. Ezt mindig is szépnek találtam, bár maga az esemény csak fájdamat árasztott magából. Mi pedig vegyes érzelmekkel telve figyeltük. Én legalább is biztosan. A táj lenyűgöző volt, de a hangulat... Az egész helyre fekete lepelként borult a fájdalom, a bánat és az emlékek. Sosem tudtam eldönteni, hogy kívülállóként mégis hová tartozom. Ezért általában csendben élveztem a környezetem csodáját, néha emlékezve arra, amikor mindez nekem szólt...
Akkor éppen tavasz volt, és cseresznyevirágok szirmai kísértek utamon. Mellettem is áll egy cseresznyefa, de már pár hónpja elvirágzott. Tavasz volt akkor is, amikor születtem, tavasz van most is. Alaposan kiérdemeltem a nevemet.
Újra kisütött a nap, első sugara a fekete menetre világított. Az énekesmadarak újra dalra fakadtak, és a felhők is tovább úsztak a széllel. A menet szép lassan feloszlott, és a helyén már csak virágok maradtak. Felálltam, hogy pár másodperces csenddel kívánjak jó utat a végtelenbe. A gyerekek ismét futkosni kezdtek, páran mellettem is elszaladtak.
Én pedig visszaültem a síromra, és a csereznyefám felé nyújtottam a kezem. A nevem Hanami Sakura, éltem 16 évet.
