40. rész
A múlt, mint a csábítás eszköze?
-Nem vagyunk más kisgyerekek-mondtam, miközben elindultam hazafelé-Semmi szükség rá, hogy úgy kísérgess, mint régen.
-Megszokás-mosolyodott el Rash, és utánam lépett. Mellém érve folytatta-És mint tudod, ha egyszer rászoksz valamire, azt többé nem bírod abbahagyni. Így vagyok ezzel én is.
-Kérlek, a kiselőadásaidat mellőzd, ha szabad kérnem...
Mivel nem felelt, a hallgatását beleegyezésnek vettem.
-Emlékszel még arra az estére-kezdtem-amikor először kísértél haza?
Erre Rash felnevetett.
-Hogyne emlékeznék?! Milyen kicsik is voltunk még akkor! Annak már tíz éve...
Régen, amikor a szüleim még éltek, a Hairo család közelében laktunk. Az akadémiárl hazafelé menet, egyik este találkoztam Rash-al...
Estére hirtelen hideg lett, én pedig nem vittem magammal kabátot. Vacogva sétáltam pár utcát, de aztán úgy elfáradtam, hogy leültem egy ház falának tövébe. A Nap is lement, mikor újra felálltam, hogy tovább induljak. Nagyon kicsi voltam még, és nemrég kezdtem az akadémiát. Fizikilag mindig is gyengébb voltam a többieknél, de én ezt a hiányosságot gyorsasággal pótoltam.
Csakhogy a hideg ellen nem jött olyan jól a gyorsaság, mintha kitartóbb lettem volna.
Aztán észrevettem valakit. Velem szembe jött, kb. egy fejjel volt nálam magasabb. Amikor közel ért hozzám, megállt, és megszólított.
-Hová tartasz kabát nélkül ilyen hidegben, ráadásul egyedül?
-Hazafelé az akadémiáról-válaszoltam remegve, és én is megálltam. Egy kisfiú állt előttem; hosszú, sötét kabátban. Hosszú, világosbarna haját leengedve hordta; alóla kivillantak ijesztően sötét zöld szemei.
-Merre laksz?-jött közelebb.
-Nem messze az Uchiha-negyedtől.
-Gyere, elkísérlek-mondta, azzal levette a kabátját, és a hátamra terítette-Én is arra lakom. Nehogy megfázz nekem.
Kiderült, hogy végig rossz irányba mentem. Fogalmam sem volt, hogy kerültem oda, ahol találkoztunk; ugyanis határozottan arra emlékszem, hogy hazafelé indultam el.
-Hogy hívnak?-kérdeztem út közben.
-Hairo Hanarashi vagyok. És te?
-Kasai Hateshi.
-De furcsán mondod a neved szomszéd-lepődött meg Hanarashi- Hiszen neked a Hateshi a családneved nem? Akkor meg miért azt mondod másodszor?
-Így hangzik jobban, szomszéd...
-A közeletekben lakom, ezért mondtam, hogy szomszéd.
-Tudom. akahitoval osztálytársak vagyunk. Ő az öcséd nem?
-De igen- felelt egy kis szünet után.
Aztán nem sokkal később hazaértünk, hozzánk. Anya az ajtóban állt, már épp indult volna, hogy megkeressen.
-Anya!-odafutottam, és megöleltem.
-Jaj, kicsi Kasai, ugye nem esett bajod?
-Jól vagyok, anya. Hála Hanarashinak-mosolyogva nyújtottam oda neki a kabátját-Köszönöm, azt hiszem, ez a tiéd. Bocsánat, ha koszos lett, nagy volt rám.
-Semmi baj, nekem is még túl hosszú.
-Köszönöm, hogy vigyáztál a hugomra, Hanarashi.
-Adesame bátyó!-hozzá is odafutottam, és megöleltem.
-Te is biztos átfáztál-fordult Hanarashihoz anya-Gyere, igyál velünk egy jó forró kakaót, az majd átmelegít.
-Köszönöm szépen a meghívást, de nekem is sietnem kell haza. Anya már biztosan aggódik.
-Ne kísérjelek el?-kérdezte Adesame.
-Köszönöm, hazatalálok. Amúgy sincs messze. De most már tényleg mennem kell. Sziasztok, csókolom!
-Szia!
-Igen, az már jó régen volt...-tértem vissza a jelenbe.
Hirtelen hideg lett, és nekem rögtön deja vu érzésem támadt. Éreztem, hogy valami a hátamra terül. Rash kabátja volt. Ugyanaz, mint tíz éve.
-Azóta belenőttél a kabátodba, mi?
-Te viszont megint nem öltöztél fel rendesen.
Egymásra mosolyogtunk, aztán folytattuk utunkat. Közben arról beszélgettünk, hogy gyerekként mindig ő volt az erősebb és jobb ninja; mára azonban a mérleg átbillenni látszik.
-Tényleg, hogy vannak a szüleid?-váltottam témát hirtelen.
-Küldetésen vannak valahol a Madár földjén túl.
-Akkor jó messze mentek...
-Már két napja nem láttam őket. De azért remélem, jól vannak-mosolygott.
-Én is remélem. Azt hiszem, itt is vagyunk.
Megálltam a ház ajtaja előtt. Levettem a kabátot, és átnyújtottam Rashnak.
-Bocsánat, ha koszos lett, még mindig nagy rám egy kcisit.
Rash ahelyett, hogy elvette volna, közelebb lépett, és megölelt.
-Nade...Rash...-tiltakoztam meglepetten.
-Ó, bocsánat, igazad van... Elnézést.
-Nem történt semmi.
Felvette a kabátját, és kibontotta a haját. Mindkettő lobogott a kabát szelétől. Majd zsebre dugta a kezét, mint mindig, és a fejét kicsit megdöntve nézett rám. Mint mondtam, tudja, hogy kell jól kinéznie.
-Akkor én megyek is. Jó éjt!
-Jó éjt!
Intett, majd eltűnt.
"És természetesen a menő kilépőjét sem hagyhatta ki..."-gondoltam, és mosolyogva léptem be a házba. Bent az asztalomon találtam egy üzenetet.
"Amint hazaértél, gyere ki a Sas-sziklához! Beszédünk van veled...
Kuzinjaid, Naizen és Hayato."
-Vajon mit akarhatnak?-tűnődtem, majd kelletlenül, de elindultam a szikla felé.
"Hát, ma sem fogok túl sokat pihenni..."
***
-Mint ahogyan azt megjósoltam, eseménytelen rész volt...
-Sade ne legyél már ennyire negatív! Rash annyira édes, mikor próbálkozik!!!! Úgy ott lettem volna, mikor megölelte a senseit!
-Ki a cukiiii????
-Mia, vigyázz a szádra Nat előtt!
-Elnézést sensei!
-Most aztán állítsd le, mielőtt valami hülyeséget csinál!
-Nat, állj meg!
-Egy pillanat. Ha Mia elrohan, ki fogja felmondani az előzetest? Sade, te nem szólalhatsz meg!
-Értettem...értettem...
-Na majd én!
A következő részben végre szemtanúi lehetünk egy tanulási folyamatnak, illetve csak félig. Vajon bízhatok a kuzinokban? Vajon betartják, amit ígértek? Vajon lesz még valaki ezen a világon, aki rendelkezik ezzel a justuval? Vagy a tréning kudarcba fullad? Kiderül a reklám után!
-Sensei, milyen reklámról beszélsz?
-Ez csak amolyan szófordulat volt.
41. rész:
Fény stílus! Villámgyors tréning-jutsu!
-A Shiroikaen legyen veletek!
40. rész: A múlt, mint a csábítás eszköze?
Nincs hozzászólás.
