Ajánlott zenei aláfestés a rész olvasásához:
46. rész
Az utolsó csapások
Miután nem épp kellemes érzés kíséretében landoltunk; volt még bennem annyi erő, hogy megtámasszam magamat és Akahito felé forduljak.
-Azt a pegazust...valóban én idéztem, de...nem én ültem rajta...Én voltam az, aki...a földön feküdt...Azért idéztem a pegazust...hogy kimentsen...titeket...
Akahito hanyatt feküdt, csak a fejét fordította felém. Az arca bal oldala csupa vér volt, és a vére a szája sarkából is csordogált. A démoni pecsétjutsuja eltűnt, csakúgy, mint az én fényszárnyaim. Nagyon durva sebet kapott, szerintem annak is örülhetett, hogy egy ilyen erejű Shiroikaen után még él.
-Ez...igaz?-nyögte ki.
Futó léptek zaját hallottam. Feltehetőleg Mia és Nat közeledett. Megszólalni már nem tudtam, miután visszarogytam a földre, csak bólintottam. Akahito visszafordította a fejét az ég felé, és erőtlenül elmosolyodott.
-Akkor...bocs...-mondta alig hallhatóan.
Az ájulás szélén még láttam, ahogy lassan becsukja a szemét, majd mindent elborított a sötétség.
Amikor újra felébredtem, egy sonitate hajolt fölém, és kíváncsian vizslatta a jobb szememet.
-Mi az, nem látott még fehér embert?-mordultam fel. Ha van valami, amit utálok, akkor az az, ha betolakodnak a privát szférámba.
-Ne mocorogjon kérem-szólt rám az orvosninja-Roppantmód bonyolult úgy műteni, ha közben izeg-mozog a páciens.
-Jól van már na...MŰTENI?!-fogtam fel némi hatásszünet után a szavait. Nagyon meglepődtem, de nem moccantam-Maguk úgy műtenek, hogy nem tartják altatásban az embert?!
-Nyugalom Naito sensei-hallottam egy ismerős hangot-Nem mindenkit lehet altatásban tartani. Ti például pont ilyenek vagytok.
-Mit keresel itt, Mia?-csak a szemem sarkából néztem rá, de a fejemet nem mozdítottam.
-Nézem, ahogy anya dolgozik És most csend, mert zavarjuk!
Amíg elkészültek, azon járt az agyam, hogy vajon miért nem lehet engem altatásban tartani, és ki az a "mi".
Végül kiderült, hogy már végeztek a befoltozásommal, csak egy seb maradt a homlokomon, amit össze kellett varrni.
-Szóval, ki az a mi?-vontam kérdőre Miát, amikor a sonitate-ek kiértek a szobából.
-Te, és az, akivel küzdöttél. Hogy a következő kérdéseidre is választ adjak, hallgass végig. Szóval, miután őszi levélnek képzelve magatokat egyszercsak lezúgtatok a földre, mi Nattel elhoztunk titeket a harci övezetből. Letettünk titeket egy biztos helyre, adtam elsősegélyt, közben Nat visszament a faluba. Megvártam veletek a harcok végét, aztán Nat jött anyával, és ide hoztunk titeket. Átkómáztad az egész ostromot. Hogy miért nem lehet elaltatni titeket? Az ellenfeledet azért, mert nem ismerjük a pecsétjutsuját, és nem áll szándékunkban semmit sem a falura szabadítani. Téged pedig a Tenganod miatt. Meg simán felébredsz belőle, akármit is adnak be neked...
-Milyen ostromról beszélsz?
-Orochimaru...vagyis Hangrejtek, Homokrejtekkel szövetségben megtámadta a falut...
-Ezt eddig miért nem mondtad nekem?!-ugrottam ki az ágyból. A befoltozott sebeim, és a törött csontjaim nem túlzottan szerethettek engem emiatt, hiszen mindbe erős fájdalom nyilallt. Ugyanazzal a lendülettel zuhantam vissza az ágyra, amivel az imént kiugrottam belőle.
-Maradj most nyugton sensei. Aztán, majd ha jobban leszel, elmehetsz...a tanácshoz...
-Miért nem azt mondtad, hogy a hokagéhoz?
-A hokageúr...
Mia elhallgatott. Nem azzal a titkolózós hallgatással, hanem valami mással.
-Mia, ha nem szólalsz meg most rögtön, akkor kiszedem belőled! Tudod, hogy vannak rá eszközeim...
De nem kezdett beszélni. Már választásom nem lévén előhívtam a Tengant, és belenéztem a fejébe. Az emlékei között megtaláltam azt, amit kerestem. Az édesanyja jött elénk, és miközben elvitt minket a faluba, elmondta a hírt.
Döbbenetemben még koncentrálni is elfelejtettem. A Tengan eltűnt, Mia pedig továbbra sem szólalt meg.
-Mikor lesz a temetése?-kérdeztem végül.
-Még nem tudjuk-válaszolt szomorú hangon-Amint kicsit rendbeszedtük a falut.
Ezután egyikünk sem szólalt meg, csak néztünk magunk elé.A plafont bámulva visszagondoltam az Akahitoval való harcomra. Megint eszembe jutott a gyűlölettel teli pillantása-amitől kicsit meg is rázkódtam- és az emlékfoszlány.
-Mi a helyzet vele?
-Kivel?-lepődött meg Mia.
-Akahitoval...
Mia egy pillanatig elgondolkozott, majd a szoba ajtajára nézve kezdett bele.
-Őt még műtik. Jól elintézted, csoda, hogy egyáltalán életben maradt. De anya szerint megmenthető.
Amint befejezte, kinyílt az ajtó, és betoltak egy ágyat az enyém mellé. Feküdt rajta valaki, akit szinte felismerhetetlenségig kötésekbe és gipszbe bgyoláltak.
-Hogy ment?-pattant fel Mia és az anyjához rohant.
-Megmentettük, bár nem tudjuk, meddíg bírja majd...A bal karját jó darabig nem fogja tudni használni. Ha megbocsátotok, most vissza kell mennem. Hanarashi életéért küzdenek a másik műtőben, ott a helyem.
A név hallatán először nagyon megijedtem, de hamar rájöttem, hogy nem tehetek semmit sem érte. Helyette keserűen elmosolyodtam. "Végül is, már kezdtem hozzászokni, hogy mindenkit elveszítek..."-gondoltam.
Mia visszaült az ágyam szélére, és mintha kitalálta volna a gondolataimat, megszólalt:
-Rash még nem halt meg, és biztosan rendben lesz... Úgy ismered, mint aki ilyen könnyen feladja? Ne temetsd előre az élőket sensei.
Egy kicsit becsuktam a szemem, majd afelé az ágy felé fordultam, amit nemrég hoztak be. A rajta fekvő alak is felém fordult. Az arca bal fele és a nyaka teljesen be volt kötözve.
-Szóval mégis visszafogadnak?-kérdeztem tőle.
-Semmit sem mondtak nekem. Azt reméltem, talán te tudod.
-Én is csak miától hallottam a történteket. Te is részt vettél az ostromban, igaz?
Akahito alig észrevehetően bólintott.
-De volt avarrejteki beépített emberünk is. Majd a tanácsnak mindent elmondok, amit tudok. Bár az nem valami sok.
-Rendben-bólintottam.
Csend telepedett közénk. Mia sem szólalt meg. Igazából mondani akart még valamit Rashról, de jobbnak látta, ha nem hozza fel megint a témát.
Egy óra is eltelt így, mindenki a saját gondolatait rendezgette. Akahito talán el is aludt. Aztán még egy óra múlva egy újabb ágyat hoztak be, a másik oldalamra. Elég volt egyetlen pillantás, hogy felismerjem.
-Szóval sikerült megmenteni?-kérdeztem, némi reménnyel a hangomban.
A sonitate bólintott.
-Igen. Hanarashi él.
***
-Hát, ez egy elég érdekes rész volt.
-Nat, te benne se voltál!
-Attól még főszereplő vagyok!
-De nem erről a részről kellene beszélnünk, hanem a következőről.
-Ah, igazad van! A következő részben láthatjuk, hogy nem csak Naito sensei szerzett sebeket, és a hokageúr temetésén is ott lehetünk. Rash hozza a formáját, és a sensei ismételten bebizonyítja, hogy ő aztán minden körülmény ellenére is képes harcolni. Végül vajon ő jár majd egy lépéssel a másik előtt?
-A következő részben:
47. rész:
Minden vég...
-Sensei, mondd már azt a jó kis zárómondatodat!
-Egy lépéssel mindig előtted is leszek...
-Köszönöm!
46. rész: Az utolsó csapások
Nincs hozzászólás.
