Ajánlott zenei aláfestés a rész olvasásához:
Negyedik fejezet
A szomorú igazság
Én még elugrottam az emlékműhöz, mielőtt hazamentem volna. A Senseiem neve még mindig ott volt. De jó lett volna, ha nem lett volna ott... Leguggolva néztem a nevét, és gondolkoztam.
-Igen, Kakashi? Gondolom nem véletlenül vagy itt egy ilyen késői órán.
-Nem csalódtam, Naito. A szemed, akár a sasé.
-Még egy Genin is észrevette volna az árnyékodat. Szóval, minek köszönhetem a társaságodat?-felálltem, de nem fordultam meg.
-Kivételesen magamtól jöttem. Lenne valami... amit neked is már tudnod kellene. De mindeddig nem szóltam, mert kímélni akartunk... és és a Hokage.
-Nem kell a kertelés-fordultam szembe Kakashival-Ki vele.
Bár pár méterre álltunk egymástól, Kakashi még így is őrülten magasnak tűnt. Enyhén fel kellett emelnem a fejem, hogy a jobb szemébe tudjak nézni. Miért csak a jobb szemébe? Mert a bal, az a Sharingan-szeme, és a fejpántjával mindig eltakarja. Még a sötétkék maszkja is mintha kicsit ferdén állna, hogy azzal is takarja."Még senki nem látta Kakashi arcát. Bár, ha lenne felesége, az biztos látta volna... Csak tudnám, mitől nőtt ilyen rettentő magasra! És hogy honnan szedte ezt a félrefújt hajstílust. És a haja vajon alapjáraton ilyen szürke, vagy festi? Vagy csak korán őszül"-erre a gondolatra elmosolyodtam, és egy pillanatra becsuktam a szemem-"Elképesztő, miken tudok gondolkozni. Pedig valami nagyon fontos dolgot akart mondani. Komolyan, mintha kiderült volna, hogy ő az apám. De legalább most nem olvassa a könyvét. A "Nyali-fali éjszakák"-at. Állandóan azt olvassa. Vajon csak lassan olvas, vagy mindig újrakezdi, hogy sose vált könyvet, és folyton a közepén tart?"
-Min mosolyogsz?-amikor újra kinyitottam a szemem, Kakashi már előttem állt, és a kezében ott volt a könyv-Pislogtál-jegyezte meg.
"Na tessék...Csak gonolnom kellett a könyvére..."
-Á, semmin... csak gondolkoztam.
-Akkor meséld el nekem is, hadd mosolyogjak!
-Ha gondolod, majd egyszer elmondom, de most ennek nem lenne itt a helye. Ha jól sejtem, valami fontosat akartál mondani.
-Pontosan. Miért?-a szkásos, ártatlan fejével nézett fel a könyv mögül.
-Csak nem kiderült, hogy te vagy az apám?-nevettem.
-Hova gondolsz?! Ennél sokkal komolyabb dologról van szó-egy laza mozdulattal becsukta a könyvét, és eltette. Aztán leült az emlékmű mellé-Szerintem te is ülj le. Ha meghallod ezt, amúgy is a földön kötnél ki.
"Na tessék...Eddig lehetett vele poénkodni. Most bevágta a "Mister komoly" stílust..."
Miután leültem, belefogott mondandójába.
-Emlékszel még a ködrejteki Senseiedre, Zabuzára, és a társadra, Hakura?
-Persze, hogy emlékszem! Úgy hiányoznak! Van róluk valami híred, Kakashi? Ha igen, mondd el!-egyre lelkesebben beszéltem. Nagyon megörültem a hírnek, hogy talán újra találkozhatok velük-Főleg Haku miatt. Úgy beszélgetnék már vele. Biztos nem is sejti, hogy én már Jounin vagyok. És tutira nekik is lenne mit mesélniük!
Kakashi mélyet sóhajtott, és szomoró arccal válaszolt.
-Ha akarod, elvezetlek hozzájuk. De attól tartok, hogy nem fogsz tudni már velük beszélni.
-Rendben, vezess oda!-annyira fel voltam dobva, hogy meg sem hallottam a második mondatot.
-Akkor kövess-felállt, és a napnyugtával ellentétes irányba indult el.
Nem sokkal később egy szikla-kiugróra jutottunk. Nem volt benne sok különlegesség, két fát, és pár bokrot láttam rajta. De mást is észrevettem. Két sírt. Az egyik mögött pedig... Zabuza Sensei hatalmas kardját.
-Nem...nem lehet...Kakashi, ugye nem ők azok?! Mondd, hogy nem!- a két sír előtt állva fordultam szembe Kakashival.
Ő lehajtotta a fejét, és nem szólt semmit.
-Legalább-beszéd helyett csak valami vinnyogásféle jött ki belőlem. Azzal küzdöttem, hogy lenyeljem a feltörni készülő könnyeket-Legalább azt mondd meg, hogy ki tette! Szétszedem az illetőt, mint a bontott csirkét!
Kakashi sóhajtott egyet, de belekezdett.
-Nem is olyan rég, én és a csapatom; tudod, Narutoék;egy küldetésre indultunk. A feladatunk, hogy megvédjünk egy hídépítő mérnököt. Zabuzának pedig az, hogy megölje-Itt tartott egy rövid szünetet- A félkész hídon csaptunk össze. Haku a tükrös technikájával fogságba ejtette Narutot és Sasukét. Zabuza Ködrejtek-jutsuja mindent elborított. Sakura a hídépítőre vigyázott... én pedig Zabuzával küzdöttem. Hku kishíján megölte Sasukét. Én meg használhatatlanná tettem Zabuza mindkét karját. Ezek után be akartam fejezni... és a Villámtöréssel támadtam-újabb szünetet hagyott- Minden... olyan gyorsan történt. Mielőtt a Villámtörés eltalálta volna Zabuzát, Haku beugrott elé. Én már nem tudtam megállni. És Haku... belehalt...Ezután megérkezett Zabuza megbízója egy seregnyi képzetlen emberrel. Feloldotta Zabuzát a küldetés alól, így már nem kellett egymással harcolnunk. Kéz nélkül, a szájába vett Kuna-ial rontott a tömegbe, és kaszabolta a népet.
-Zabuza Sensei?
-Igen. Végül lelökte a megbízóját a hídról... De az emberei Zabuza hátába állították a dárdaszerű fegyvereiket. Ez ölte meg. De az ő kérésére Haku mellé fektettem, mielőtt még meghalt volna. Egymás mellett mentek el. Többet nem tehettem...
Nem szólaltam meg. Nem is sírtam. Csak kábultan hallgattam Kakashit a két nyughelyet nézve.
-Ö...nekem...most mennem kell. Küldetésem van-hadarta, majd eltűnt.
Dermedten álltam Haku sírja előtt, mit sem törődve azzal, hogy Kakashi már nincs velem.
"Miért?...Miért pont ők?"
Feltámadt a szél, meglobogtatta a hajamat és a ruhámat. Levelek kavarogtak a kiugró körül.
-Látod, Haku? Végül mégis csak sikerült tökéletesítened a tükrös jutsudat. Annyira, hogy majdnem megölted vele Sasukét...Ha ott lettem volna, segíthettem volna...Nem csak neked, nekik is. Emlékszem, milyen jól elvoltunk, amikor egy küldetés közben egy folyóban locsoltuk egymást. Meg, amikor egy reggel együtt mentünk Zabuza Senseinak reggeliért, hogy meglepjük a szülinapján. Jó nagyot nézett-sírás közben nevetni kezdtem az emlék hatására-És Zabuza Sensei, ugye nem gondolta maga sem, hogy 15 évesen már Jounin leszek? Vagy maga tudta, Sensei? Máig nem felejtettem el a közös edzéseket. Önnek köszönhetem a Fényrasengant is. Valaki kijár ide hozzátok?-pillantottam a virágokra. Frissen hozhatták őket, hiszen tele voltak élettel és színekkel-Ki hozhatta ezeket?
Még ott ültem egy kicsit közöttük, aztán azon kaptam magam, hogy lement a Nap.
"Nem...Nem hagyhatom, hogy a gyerekek így lássanak!"-felálltam, helyrepofoztam magam, és elindultam hazafelé az éjszakában.
A szomorú igazság
Nincs hozzászólás.
