1: Minden vég valami újnak a kezdete is...

Persze a saját temetésemen még nagyon féltem. Annyira új volt minden...de azért valamilyen szinten felszabadító is. Valamiért kevésbé éreztem magam korlátozva, bár be kell valljam, jobb szerettem a testemben lenni, mint azon kívül. Félelmetes volt magamat kívülről látni, mégha csak kis ideig nézhettem is régi mivoltomat. Őszintén szólva nagyon nyomasztó érzés volt a saját temetésemen részt vennem, nem voltam hozzászokva. Elvégre nem minden nap temeti saját magát az ember...Láttam a rokonaimat, a barátaimat...Az igazi barátaim mind ott voltak, és sírtak...De én nem akartam, hogy sírjanak. Hiszen még itt vagyok! És élek, a fenébe is! Na jó, élni azért nem élek, esetleg egy nagyon morbrid felfogás szerint, de ezt most inkább hanyagolnám, ha nem baj...

"Még a lovamat is elhozták"-mosolyodtam el. Odasétáltam Naito-hoz. Szemmel láthatóan észrevett, mert elkezdte hegyezni a fülét, és odanyerített nekem. "Hála az égnek, hogy te látsz engem"simogattam meg az orrát. Éreztem a selymes szőrét, de másképp, mint előtte. Még a meleg lehellete is, mintha mindenével a lelkemig haolt volna...A szó szoros értelmében ez történt. "Talán azért is láthatsz te engem, mert mindig is a leklkembe láttál...és ez most sincs másképp. A szürke kanca horkantva bólintott, mintha értet volna. Talán értett is, ki tudja. A lélek lényelvét nem nehéz beszélni, ha egyszer valaki megtanulta. Aki pedig úgy született, hogy eleve érti, annak meg aztán főleg könnyű dolga van.

Elindultak a sírom felé. A cseresznyefák virágai lehullatták szirmaikat, és körbevéve engem szálltak a földre. A temetés végén mindenki elment, és hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. Még Naito sem maradhatott velem. Mit volt mit tenni, felültem a síromra, és a temetőt kezdtem figyelni. Abban a pár percben azpon gondolkodtam, hogy milyen baromira unalmasnak indul ez az egész "élet". "Ha csak annyiból fog állni, hogy ülök és nézek ki a fejemből, halálra unom magam...ba-da-bumm..."

Sosem voltam az a kimondott nyugton maradós fajta, így most sem bírtam ki skáig egy helyben. Felkeltem, és elindultam sétálni. A temető ezen felében kevesen voltak, így alig találkoztam valakivel. Mindig is szerettem a csendet, és a magányt, így ez most sem zavart. Persze nem depis voltam én, csak éppen nem szerettem a figyelem középpontjában lenni.

Aztán egyszer elmélyültem magamban, és nagyon meglepődtem, mikor valami belém ütközött. Habár ez a bizonyos dolog sokkal inkább nevezhető valakinek, semmint valaminek. Lenézve egy kisfiút láttam, ahogy a földön ül, és a fejét fogja. Egy pillanattal később egy másik kisfiú érkezett, és épphogy le tudott fékezni, mielőtt a másiknak ütközött volna. Kicsit messzebbről pedig egy nagyjából velem egykorú lány érkezett futva, kezét magasra emelve és kiabálva.

-Nem nézel az orrod elé?-háborodott fel a barna hajú kisfiú, feltápászkodva a földről.

-Elnézést-nyújtottam felé a kezem, hogy felsegítsem.

-Nem kell elnézést kérned-porolta le magát-De legközelebb figyelj oda, jó?

-Rendben-mosolyodtam el.

-Te meghibbantál? Beverted a fejed, vagy mi?-kérdezte meglepve a másik, szőke hjú kisfiú-Ki a fenéhez beszélsz?

Közben befutott a lány, és alaposan leszidta őket, amiért a temetőben szaladgáltak.

-Figyi Kira, szerintem vigyük el Ryuut dokihoz. Az imént egy fával beszélgetett...

-Hé, hányszor mondjam még, hogy ne hívj Kirának!-kacsintott a lány-Van nevem is. Na húzás vissza a kocsihoz, anya már vár.

"Egy fához?"-lepődtem meg. A Ryuunak nevezett fiú hátra fordult, és integetett nekem. Én visszaintettem, aztán elmentek.

-Egy fához?!-botránkoztam meg hangosan is. Magam mögé nézve egy cseresznyefát láttam-Szóval ezért...

-Jól sejted, ő nem látott téged-szólalt meg egy hang a hátam mögül.

Reémülten ugrottam egyet, és gyorsan megpördültem.

-Ki vagy te? Azaz...bocsánat, ijedtemben bunkó leszek. Hogy hívnak?-"Most komolyan, mit vár, ha rám hozza a frászt, majd lesz nekem arra idegzetem, hogy kedves is legyek?"

A lány sóhajtott egyet, és kicsit közelebb jött. Én felegyenesedtem, és léptem egyet felé.

-Ne haragudj, ha az imént megijesztettelek. A nevem Mia Akita, éltem 17 évet. Te?

-A nevem Hanami Sakura, és...azt hiszem meghaltam...éltem 16 évet...vagy hogy kell mondani...

Akita elmosolyodott, majd felnevetett, és a vállamra tette a kezét.

-Új vagy még, mi?-mosolygott-Ne aggódj, a lehető legjobb kezekbe kerültél. Gyere, akkor én körbe is vezetnélek, ha nem gond.

-N..nem...-nyögtem ki, még mindig az előbbi sokk utóhatásaitól szenvedve.

-Helyes!-vágott hátba Akita-Akkor csak kövess, és pár perc alatt beavatlak...Hogy szólítsalak?

-Ahogy jól esik...Mindkét nevemet szeretem...

-Jaj, ne legyél már ennyire megszeppenve Sakura-tolt meg egy kicsit Akita-Nem eszek lelket, ne izgulj!

"Na ezzel aztán nagyon megnyugtattál..."

-Rendben-mosolyogtam visszafogottan.

Akita miközben körbesétáltuk a temetőt, elmagyarázta az ügyes-bajos dolgokat.

-Először is tisztában kell lenned azzal, hogy mi is vagy most pontosan. Magunk közt mi "kami"-nak hívjuk ezt a létformát, de köznyelven kísértetnek, vagy szellemnek nevezik. Bár ez a fajta szellemség nem olyan, mint amilyennek az élők gondolják. Pl. nem tudsz átmenni a falakon, nem repülsz, és még csak a sötétben sem vibrálsz vagy éppen foszforeszkálsz... Néha poénból persze huhogva rohangálunk, de az más-itt elmosolyodott és egy pillanatra megállt-Mint ahogyan azt mondottam az imént, nem sétálhatsz keresztül a dolgokon, ahogyan rajtad sem repül át, ha megdobnak valamivel. Ezért ütközhetett neked nemrég az a kisgyerek is. Számíts rá, hogy semmiféle fizikai erőd nincs, ahogy levegőt se próbálj venni, mert nem fog menni. Persze fel tudsz emelni tárgyakat, de csak reális keretek között. Ami nagyobb, vagy nehezebb annál, mint amilyen élő mivoltodban voltál, azt meg se kíséreld felvenni. Nem tudom, észrevetted-e már, de ha megfogsz valamit, akkor az más, mint élőként. Ez azért van, mert nincsenek érzéseid. Vagyishát érzéseid éppen vannak, de az olyan erőteljes ingerek, mint pl. a fájdalom, teljesen megszűntek. Tehát az élőknek igazuk van, amikor azt mondják, a halál után semmi nem fáj. Fázni sem tudsz, ugyanúgy, ahogy szomjas vagy éhes sem leszel már. Fáradtságot sem fogsz érezni, ezért nullától huszonnégy óráig non-stop pöröghetsz. Amilyen érzések előfordulhatnak, azok a boldogság, szomorúság, feldobottság, levertség, satöbbi...

-Hogy lehet, hogy kami lettem? Mindenkiből kami lesz, ha meghal?-vágtam közbe hirtelen, kihasználva, hogy Akita egy pillanatnyi szünetet tartott.

-Egy bizonyos ideig igen. Aztán aki túl fiatalon, vagy nem természetes halállal halt meg, az itt marad kaminak. A többiek pedig tovább mennek valahová, ahol én még sosem jártam. Igazából kamik oda nem is mehetnek, csak kivételes esetekben.

-És...ha valaki egyszer kami lett, akkor örökre az is marad? Nincs mód tovább menni?

-Hát...ha nem akarsz kami lenni, akkor két választási lehetőséged van. Ha tovább mész, vagy...ha újra...élő leszel...

A második lehetőség határozottan tetszett. Jó lett volna újra élni, bár a kami-lét sem hangzott rosszul. Akita észrevette, ahogy felcsillant a szemem, de lehajtotta a fejét.

-Nem olyan könnyű újra élővé válni...Szinte lehetetlen...

-Azért csak mondd el!-sürgettem, fel sem fogva a szavai mögött rejlő figyelmeztetést. Két választási lehetőséged van, ha újra élő akarsz lenni. Reinkarnálódhatsz, vagy feltámadhatsz. Egyik sem könnyű... Az egyik egyenesen szörnyű, ha engem kérdezel. A reinkarnálódáshoz egy élő testet kell szerezned...pontosabban megszerezned. Kemény munkával kitaszíthatsz egy élőt a testéből, hogy te vedd át a helyét...Szerintem ez borzasztó...A feltámadás egyik módja, hogy egy élő maga mellé enged a testébe. Ekkor beszélünk skizofrém élőkről...Véleményem szerint ez sem lehet túlzottan egészséges dolog. A másik mód...az lehetetlen...A másik mód, ha egy élő valamilyen élőkre jellemző érzelmet vált ki belőled...Ez eddig két kaminak sikerült az egész világon. Az egyik annyira szerette a szüleit, hogy amint kami lett, rögtön vissza is tért az élők közé. A másikuk pedig figyelte a családját, és amikor meghalt a testvére, olyan fájdalmat érzett, ami visszahozta őt. Csak erről a két esetről tudunk.

-Ennyi? Pedig ez nem hangzik túlzottan komplikáltnak...-lelkesültem fel újra.

-Pedig az. Én már három éve próbálok visszajutni...De csak az utolsó lehetőséget tartom helyesnek. Az pedig a legnehezebb mind közül...

-Ne savanyodj el-adtam neki vissza a hátbavágást. Sokkon kívül mindjárt életképesebb vagyok, illetve kamiképesebb-Összefogunk, és megcsináljuk!

Akita újra elmosolyodott, aztán megragadta a kezem, és futni kezdett velem.

-Gyere, mutatok valamit!

"Nem gondolod, hogy a "Gyere!"-vel egy kicsit elkéstél?"-mosolyogtam.

Egy magas épület felé ráncigált, ami leginkább valami templomféleség romjának látszott.

"Egész jól összebarátkoztunk Akitával..."-gondoltam mosolyogva-"Nem is lesz ez olyan rossz"

Megszorítottam a kezét, és gyorsabban kezdtem utána futni. Hirtelen úgy éreztem, hogy egy új élet felé rohanok vele, a halál pedig nem volt ms, mint zebra  két élet járdája közt...